|
|
|
2008-02-23 08:30:21, szombat
|
| |
| |
ifj. Tompó László: A "választott nép" és a magyarság
Gróf Széchenyi István 1844-ben a Magyar Országgyűlés Felsőházában kifejtette: "Az angol nemzet egyenjogosíthatta a zsidó fajt. Mert ha például én egy palack tintát töltök egy nagy tóba, azért annak vize nem romlik el, és mindenki ártalom nélkül megihatja. A nagy angol elemben a zsidó elvegyülhet. Ugyanez áll Franciaországra nézve is. De ha a magyar levesbe az ember egy palack tintát önt, megromlik a leves, és azt nem eheti meg az ember"
Mit ismert el ezzel a "legnagyobb magyar", ha nem a zsidókérdés létezését?
1945 után ez a két szó: "zsidó" és "zsidókérdés", tabu lett. A kommunista és liberális tömegtájékoztatók, a politika, az oktatás, a sajtó- és könyvkiadás irányítói fantomkérdésként könyvelték el a zsidókérdést. Szerintük ma már az is antiszemita, aki valakiről megállapítja: zsidó. Az önmagát - a Talmud alapján - "választott nép"-nek tekintő zsidóság magyarországi történelmének tanulmányozása nélkül aligha érthető meg nemzeti történelmünk. Ezért ebben az előadásban két kérdésre adunk választ. Milyen nyomokat hagyott Magyarországon a zsidóság Szent Istvántól napjainkig a politikai, kulturális, kereskedelmi életben? Mit és hogyan válaszolt a zsidó lelkiség hatásaira Magyarország?
1. A zsidóság Magyarországon Szent Istvántól a kiegyezésig
Magyarországon már a Krisztus születése utáni X-XI. században éltek szórványosan zsidók. A Déli-Kárpátokból érkeztek, lélekszámuk a középkorban azonban nem érte el hazánk össznépességének 0,5 %-át.
Semmilyen magyarországi zsidó írásos emlék vagy régészeti lelet nem maradt fenn a középkorból. A zsidók létezésére e-gyedül az Árpád- és Anjou-kori magyar törvényekből következtethetünk.
Szent László király (1077-1095) 1092-ben a szabolcsi zsinaton megtiltotta a zsidók és a nem zsidók közötti házasságot. Zsidó férfi tehát keresztény nőt nem vehetett el. Könyves Kálmán (1095-1116) előírta, hogy zsidók keresztény szolgákat nem tarthatnak, és - miként az akkori Európában általában - csak püspöki városokban lakhatnak.
Mivel a XII-XIII. században az országgyűlések állandó témája volt a zsidók uzsorakamat-szedése és a királyi jövedelmek (a "regálék") kisajátítása, a nemesség kérte a királyt a zsidók pénzügyi és kereskedelmi tevékenységeinek korlátozására. II. András (1205-1235) ezért 1222-ben az Aranybullában meghagyta: zsidók nem lehetnek nemesek, pénz- és só-kamaraispánok, vámosok, köztisztséget sem viselhetnek. (A rendelkezések betartatására azonban nem került sor, így IX. Gergely pápa 1232-ben "egyházi tilalom"-mal - "interdictum"-mal - sújtotta hazánkat. 1223-ban megfogadta ugyan II. András, hogy betartatja az Aranybulla idézett előírását, de nem tette meg sohasem.) 1279-ben Budán egy zsinati kánon kötelezően előírta a zsidóknak az arasznyi sárga folt viselését.
IV. Béla (1235-1270) engedett elődei szigorúságából: 1251-ben iskoláikat középületeknek nyilvánította, szabad letelepedést biztosított számukra. Viszont Anjou Nagy Lajos (1342-1382) száműzte őket, de ötven éven belül visszatelepedtek. Az 1351-ben hozott törvények közül az "ősiség" (aviticitas) ugyanakkor biztosította a nemesi vagyon magyar öröklődését, feltéve, hogy nemesek zsidók nem lehetnek ezután sem.
Anjou- és vegyesházi királyaink uralkodása idején (1301-1526) korlátozás nélkül élhettek. A Hunyadi Mátyás által Budán felállított "Zsidó tanács" célja is csupán iparűzésük ellenőrzése és helyenkénti korlátozása volt. A magyarságtól elkülönülten éltek: gettóikba visszahúzódva szabadon közlekedhettek, házasodhattak, kereskedhettek. Budán kívül a szabad királyi- és bányavárosokban hoztak létre önmaguknak gettókat. Ahol nem voltak gettók, megtörtént, hogy kiűzték, de ki soha sem irtották őket. (1391-ben Nagyszombat, 1494-ben Buda, 1526-ban Sopron keresztényei így szabadultak meg tőlük.)
A középkor évszázadai során a magyar törvények már fel-ismerték a zsidó lelkiség hatásait: királyaink a magyar birodalmi gondolat és a Szent Ágoston-i "Civitas Dei" ("Isten országa") megteremtése érdekében hoztak korlátozó rendelkezéseket, amelyek foganatosítására? főleg IV. Béla korától - ritkán került sor. Sem irodalomtörténeti, sem egyháztörténeti, sem művészettörténeti forrás nem tanúskodik arról, hogy a zsidóság Szent István korától bármilyen mértékben is kivette volna részét a magyar kultúra ápolásából.
A XVIII. század végéig szinte nyomtalanul telt el a magyar zsidóság élete. Nincs bizonyíték arra, hogy részt vettek volna a török elleni végvári harcokban (a tizenöt éves háborúban), Buda visszafoglalásában, a Rákóczi-szabadságharcban. Magyar nyelvű írásos emléket nem hagytak maguk után. Lélekszámuk alig növekedett: 1720-ban 12 000-en voltak, ami hazánk népességének 0.5 %-át jelentette.
Számarányuk feltűnő növekedését szerte Európában, politikai téren az 1789-es francia forradalom, a jakobinus diktatúra és a szabadkőművesség, szellemi téren a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavait magáénak valló, a természetes erkölcsi jót és a krisztusi hitet tagadó felvilágosodás írói (az "enciklopédisták": Voltaire, Rousseau, D?Alembert) idézték elő. Lélekszámuk a kontinensen száz év alatt megháromszorozódott, bár a növekedés mértéke a földrész nem mindegyik országában volt azonos.
A XIX. század első felében már a magyar statisztikai adatok is mutatják a tizennyolcadik századvég hatását. 1840-ben hazánk népességének 2,2 %-a volt zsidó (számuk 120 év alatt megnégyszereződött), 1850-ben 3,2 %-a (366 000 fő).
Gróf Széchenyi István és Kossuth Lajos politikai gondolkodása, az akadémiai mozgalom, a nyelvművelés, végül az 1848-as pesti forradalom közömbös maradt számukra. Korábban színmagyar (vagy német ajkú) városokba költöztek: kereskedelemmel, iparral foglalkoztak továbbra is. A magyar politikai gondolkodás iránti passzivitásukat a magyarság nem hagyta válasz nélkül. 1848. április 19-én a pesti utcák magyarjai a zsidóknak "a Magyar Szent Korona országából" való kiűzését és ennek megtörténtéig a Nemzetőrségbe történő felvételük megtiltását követelték. 1848. április 22-én gróf Batthyány Lajos miniszterelnök elrendelte: a törvényhatóságok zsidókat ezentúl nem sorozhatnak be a Nemzetőrségbe.
2. A judeokrácia megteremtése
A zsidóság és a magyarság egymáshoz való viszonyát az 1840-es évektől leginkább az ortodoxok és neológok egymás közötti harca határozta meg. Az ortodox zsidók a Talmud, a Sulchan Aruch és a Kabala tanításait szóról szóra követték. Vagyonjogi és kereskedelmi, pénzügyi törvényeik, viseletük, étkezési szertartásaik betartása által törekedtek önmagukat megóvni a nem zsidókkal való vérségi keveredéstől, vagyis a beolvadástól, az "asszimiláció"-tól. A neológ zsidók elhagyták a szertartásokat, de megmaradt politikai messiástudatuk (a zsidó "Isten kiválasztott népe"), éppen úgy. mint faji mivoltukból következő lelki-szellemi tulajdonságaik bármelyike. Megtanulták a magyar nyelvet, vezetéknevüket magyarosították, anélkül, hogy fajilag, szellemileg és erkölcsileg magyarrá váltak volna.
Az ortodoxok és a neológok szenvedélyesen támadták egymást: amíg az előbbiek sokallták a neológok "engedményeit" (a magyar nyelv elsajátítása, névmagyarosítás, rituális öltözet és étkezés elhagyása), addig az utóbbiak az ortodoxok politikai hódítás iránti érzéketlenségét és őseik rituális szokásaihoz történő ragaszkodását ostorozták. A valóságban azonban csak a befogadó nemzet iránti kötelességek megtagadásának módjában különböztek egymástól: politikai messiástudatuk összeforrasztotta a látszólag szembenálló két tábort.
A neológ zsidóság politikai, gazdasági, kereskedelmi, kulturális hódításra leginkább alkalmas képviselőit judeokratáknak, a zsidóság politikai, gazdasági, közjogi és sajtóbeli hatalmi hálózatát judeokráciának nevezzük.
A judeokrácia magyarországi történetének négy korszakát különböztetjük meg. Az első az 1840-es évektől a kiegyezésig, a második a kiegyezéstől 1919-ig, a harmadik 1919-től 1945-ig tartott, a negyedik a jelené.
Az első korszak fő jellemzője az ortodox-neológ harc, az asszimiláció meghirdetése, a törvényhozás területén önmaguk vallásfelekezetként való feltüntetése. Az ortodox elem a magyar társadalomból ellenszenvet váltott ki. Az ortodoxok elutasítottságát azonban már ebben az időben is kihasználták a neológok azáltal, hogy nevüket megmagyarosították és megtanultak - de nem irodalmi szinten - magyarul.
A második korszak a neológok politikai és közjogi hatalomátvételért folytatott harca: a kiegyezés és az emancipációs törvény (1867: XII. törvénycikk) lehetővé tette, hogy a pénz- és bankvilág, hírközlés, igazságszolgáltatás és közjog vezető személyeinek többsége zsidó legyen. Az ortodoxok fokozatosan háttérbe szorultak, kereskedelemmel és iparral foglalkoztak, míg a neológok országgyűlési képviselők, bankárok, egyetemi tanárok és lapszerkesztők lettek. Mind az ortodoxok, mind a neológok lélekszáma hirtelen megnőtt: számuk 1869-ben 542 000, 1910-ben közel egymillió - a népesség 5 %-a. A Trianonig fennálló történelmi Magyarországon alig fél évszázad folyamán a judeokrácia legerősebb európai központja jött létre.
A harmadik korszak - a magyarságnak 1918-1919 és Trianon okaira való rádöbbenése ellenére - a judeokráciának főleg a 'földalatti' szabadkőműves mozgalom általi megerősödését, a tőzsde és a piaci élet, a hírközlés minden korábbinál erőteljesebb zsidó irányítását idézte elő. Az 1930-as nép-számlálás adatai szerint például Budapest 2225 - köz, illetve magánszolgálatú - orvosa közül 1494, vagyis 67,2 % volt zsidó. A neológok váltak a zsidók valódi vezetőivé, az ortodoxokat foltként megtűrték: rájuk továbbra is csupán a faji beolvadás megakadályozása céljából számítottak.
A negyedik korszak a zsidóság 1945 előtti hazai, vagy pá-rizsi, moszkvai emigráns politikai, kulturális és pénzügyi köreinek továbbélését és befolyásuk növekedését eredményezte. A judeokraták - a korábban egyedül üdvözítőnek hirdetett liberalizmus álarcát levetve - a bolsevizmus álarcát öltötték magukra. (Marschalkó Lajos két tanulmányában - a "Világhódítók"-ban és "Országhódítók"-ban - máig egyedülálló részletességgel bebizonyította a kommunizmus zsidó eredetét a Talmud törvényeinek és a bolsevizmus alaptételeinek azonosságára való hivatkozással.)
A kiegyezés utáni magyar politika és kultúra történetének tanulmányozása során két következtetésre juthatunk. Először is: a judeokrácia létezésének elismerése még nem antiszemitizmus, hiszen nem a judeokrácia létének elismerése, hanem maga a judeokrácia vált ki a nem zsidókból antiszemitizmust (pontosabban antijudaizmust). Másodszor: valójában nem a zsidóság számarányának robbanásszerű újkori megnövekedése váltott ki antiszemitizmust, hanem politikai, jogi, szellemi befolyásuk mértéke. (Ugyanakkor nem mindegy, hogy a statisztikai adatok az ortodoxokra és a neológokra milyen arányban vonatkoznak.)
Ha a zsidóság és a magyarság viszonyát pontosan akarjuk meghatározni, konkrét politika- és szellemtörténeti, statisztikai adatokkal kell érzékeltetnünk, milyen hatással volt a zsidóság Magyarország újkori életére.
3. Politika
Az 1830-as évektől a magyar politikai gondolkodás klasszikusai - akik olykor írók és költők is voltak - egyre gyakrabban foglalkoztak a zsidóság magyarországi helyzetével. Kölcsey Ferenc 1830-ban "A szatmári adózó nép állapotáról" írt tanulmányában a magyar kultúra iránti közömbösségüket érzékeltette, Berzsenyi Dániel a falusi zsidókat "demoralizált népcsalók"-nak és "orgazdák"-nak tekintette.
Kossuth Lajos 1844-ben a Pesti Hírlap hasábjain a zsidót "a növény tápláló nedvét elszívó gombá"-hoz hasonlította. Hírlapi cikkében ő fogalmazta meg elsőként hazánkban, hogy a zsidóság nem vallásfelekezet, hanem népfaj.
A Bach- és Schmerling-korszakban a Habsburg Birodalom magyarellenességét jól kiegészítette az ortodox zsidóság uzsorakamat-politikája s a neológok folyamatos előrenyomulása. Az 1867-es kiegyezés után sem az Andrássy Gyula, sem a Tisza Kálmán vezette kormányzat nem törekedett törvény-erővel megakadályozni a Galíciából menekülő lengyel és orosz zsidóság korlátlan letelepedését a Kárpát-medencében. A magyar országgyűlésben mégis voltak olyan magyar politikusok, akik megkérdőjelezték az asszimiláció megvalósíthatóságát. Vezérük Istóczy Győző (1842-1915) képviselő lett, aki az 1870-es években megalapította a - jobbára függetlenségi képviselőkből verbuválódott - Magyar Antiszemita Pártot.
1875. április 8-án Istóczy parlamenti beszédében a zsidóság Palesztinába költözését javasolta. A zsidónélküliség, az aszemitizmus (helyesebben antijudaizmus) híve volt: ő hirdette meg elsőként Európában a cionizmust.
Az emancipációs törvény hatályba lépésétől (1867. dec. 28.), akik a judeokráciát ellentétesnek tartották a nemzet érdekeivel, azokat az országgyűlési képviselők és újságírók, banktisztviselők jelentős része kigúnyolta vagy elhallgattatta. Amikor például az 1870-es években a Magyar Antiszemita Párt egyik képviselője, Zimándy Ignác törökbálinti plébános a Parlamentben egyik beszédében a Talmudból és a Sulchan Aruchból vett idézetekkel bizonyította a zsidó és a keresztény világnézet összeférhetetlenségét, a képviselőház elnöke csaknem belefojtotta a szót. Egy liberális képviselő pedig azt ajánlotta Istóczynak, költözzék el, ha nem tetszik neki a zsidók viselkedése. Az európai pénzügyi életben már akkor is kulcsszerepet játszó Rotschild-család egyik tagja nemcsak a tiszaeszlári bűnper vádlottjainak azonnali felmentését kérte Tisza Kálmán miniszterelnöktől, hanem Istóczy és hívei képviselőházból való menesztését is: a Rotschildok ugyanis ettől tették függővé a vasúti kölcsön további folyósítását. A miniszterelnök teljesítette a judeokrata báró kívánságát. Istóczy elnémítását követően alig akadt politikus, aki bírálta volna a judeokráciát. Csak két kivételt ismerünk. Az egyik Asbóth János aki 1897. január 14-én korántsem egyedülálló esetre hívta fel a figyelmet a képviselőházban: "A millennium megünneplésekor egy nagy alföldi városban a zsidók a nemzeti címerből kidobják a keresztet és egy csillagot tesznek a helyébe." A másik Egan Ede, aki a rutén parasztok hitelellátását biztosította - Darányi Ignác földművelésügyi miniszter jóváhagyásával - a ruténföldi zsidóság akarata ellenére. (Róluk és a magyar antiszemita mozgalmak történetéről részletesebben olvashatunk Bosnyák Zoltán "A magyar fajvédelem úttörői" című tanulmányában.)
Még a XIX. század végén is jobbára csak közjogi harcok folytak az országgyűlésben: a felszólaló képviselők többsége a "48-as hagyományok" sérthetetlenségéről, a nemzetiségek jogegyenlőségéről, a zsidók polgárosodásáról szónokolt. Hiába készült az ország ezeréves fennállásának megünneplésére, a mégoly európai hírű kiállítások és építkezések sem tudták elfelejtetni a tényeket: nőtt a kivándorlás, a magyar parasztság elszegényedett, a főváros a judeokrata bankoligarchák szállás-csinálója lett. Nem véletlen, hogy például Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos képviselő a magyar történelemoktatás "reformját" hirdette egy szabadkőműves közlönyben: szerinte túl sokat hallanak a gyerekek az iskolákban a végvári harcokról, a kurucokról és Rákócziról, holott mindez szégyenfolt, mert a tankönyvek a pacifizmus és humanizmus helyett a "vérontás apológiáját" hirdetik.
A judeokrácia céljaira a magyar nemzet csak 1919-ben döbbent rá. A "budapesti szovjetköztársaság" irányítói csaknem teljesen zsidók voltak. Miután 1919. március 21-én gróf Károlyi Mihály átadta a hatalmat Kohn-Kun Bélának, Magyarországot a következő személyek vezették a trianoni koporsóhoz: Kohn-Kun Béla, Pogány-Schwartz József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás, Varga-Weiszfeld Jenő, Landler Jenő, Kunfi-Kunstätter Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-Kohn Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter, Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig Gyula. A 133 napon át teljhatalmú kormányzótanács tagjai, valamint Szamuely és Cserny "különítményesei" is - többnyire ortodox - zsidók voltak (kivéve Garbai Sándort): Morgenstern Árpád, Feldmár Marcell, Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád, Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác, Danczinger Ernő, Ellenbaum Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc. (A korszakot hűen bemutató Tormay Cecile a "Bujdosó könyv"-ben említi, hogy egy francia tábornok - Franchet d? Espérey - megkérdezte Károlyitól: "Önök valamennyien zsidók?" Majd hozzátette: "Nem hittem volna, hogy ennyire lesüllyedtek!")
A judeokrácia ellen az 1920-as évek elején országszerte megtapasztalt politikai és közjogi harc - melynek egyedüli emléke a "numerus clausus" - ellenére a kereskedelmi, gazdasági és értelmiségi pályák élén változatlanul több neológ állt, mint amennyit a "numerus clausus" engedélyezett. Ezen állapoton a Horthy-korszakban hozott négy zsidótörvény sem változtatott gyökeresen. Az ortodoxok gettóikba visszaszorulva éltek, míg a neológok egy része a bankokat, a jogi, gazda-sági intézményeket és a hírközlést tartotta kezében - miközben a "földalatti" szabadkőműves mozgalmat irányította -, más része a moszkvai, bécsi, párizsi emigrációban fejtette ki ugyanazt, amit 1919-ben.
A judeokrácia hazánkban 1945 után korábban soha nem tapasztalt hatalomra jutott a politikai életben. A kommunista párt meghatározó alakjai világnézetileg semmiben sem különböztek 1919-es elődeiktől: elég utalni Rosenfeld-Rákosi Mátyásra, Singer-Gerő Ernőre, Weinberger-Vas Zoltánra, Auspitz Bejaminra (Péter Gáborra), Wolff Izraelre (Farkas Mihályra), Kahána Mózesre (Révai Józsefre), és Appel-Aczél Györgyre. A magyarság lelki-fizikai értékeit még Rosenfeld-Rákosinál is hatékonyabban pusztító Csermanek-Kádár János uralkodása alatt jóllehet maga a párt is vigyázott arra, hogy ne minden vezető állás élén álljon zsidó, nehogy tömegméretű antiszemitizmus legyen, amely véget vet uralmuknak, mégis ők nyomták rá bélyegüket a korra: gondoljunk csak Appel-Aczél Györgyre. (Még az SZDSZ-es tömeg-tájékoztatók is kénytelenek elismerni, hogy a Kádár-korszakban minden oktatási és kulturális, művészeti kérdésben Appel-Aczélé volt a végső szó.) A hetvenes-nyolcvanas években a neológok közül egyre többen vették észre, hogy a kommunizmus nem jó álarc már, ezért úgy tettek, mintha ellenségei lennének a "létező szocializmusnak": egyszerre ők látszottak annak élére állni, amit eddig valóban tagadtak. 1989 után magukat "demokratikus ellenzékiek"-nek nevezték, és ők lettek a hatalomirányítók, ezért nyilvánvaló, hogy nem történt rendszerváltozás Magyarországon, csak álarccsere: a néhai moszkoviták, maoisták egyszerre hangos antikommunistáknak mutatkoztak, s ezzel milliókat tévesztettek meg. Mindent meg-tettek, hogy álarcuk többé ne hulljon le olyan hamar, mint addig. De nem így lett. Csurka István1992-ben figyelmeztette a nemzetet: létezik egy "ejtőernyős csapat", amely Moszkvában, Párizsban, Budapesten vagy Tel-Avivban eldönti, miként éljenek a magyarok. (Ha arra gondolunk, hogy tanulmánya éppen olyan gyűlöletet váltott ki az érintettekből, mint valaha Istóczy beszédei, beláthatjuk: a judeokrácia céljai mindig ugyanazok.)
4. Irodalmi élet
A magyar irodalomra a zsidóság mintegy nyolc évszázadon át semmilyen hatást nem gyakorolt. Magyar nyelven a XIX. század első felében kezdtek írni egyes hazai zsidók: rabbik, tanárok, újságírók. Az első magyar nyelvű zsidó könyv is csak 1818-ban jelent meg, Krakauer Salamon nagykőrösi rabbi zsinagógaavató - prédikációja?. 1827-ben a "Tudományos Gyűjtemény" egyik szerzője a zsidó írókat "Mózes tudományának habartnyelvű követői"-nek nevezte. 1841-ben Toldy Ferenc meg is állapította: a "héber-magyar irodalmat" Bloch Móricz munkái jelentik.
A XIX. század második felében a zsidó írók többsége megtanult magyarul, anélkül, hogy irodalmi nyelvünket megértette volna. Ezért egy részük újhébert (ivrit), más részük szláv-német-héber keveréknyelvet (jiddist) használt. Többségük az utóbbihoz alkalmazkodott. A jiddis tájszólássá vált, főleg a fő-városban. (Bárczi Géza nyelvész "pesti nyelv"-ként azonosította.) A jiddis jellemzésére elég idéznünk a neológ Szerb Antal véleményét (?Magyar irodalomtörténeté?-ből): "Kétségtelen, hogy a pesti zsidó tájszólás nem tartozik a szép nyelvek közé, öszvér-nyelv révén." Hosszasan idézhetnénk a magyarországi magyar nyelvű zsidó szépirodalmi lapokból cikkeket, amelyek bizonyítják, mennyire nem ismerték a zsidó írók anyanyelvünket, a sok közül csak egyet emelünk ki. Kiss József, "A Hét" megalapítója és főszerkesztője, lapjában a "matyókok"-ról közöl írást, mert egyetlen szerkesztője sem volt, aki tudta volna: a matyók többes szám.
Verseikben, drámáikban, novelláikban a materialista világnézetet hirdették: Weisz Mór (Szomori Dezső), továbbá Bródy Sándor, Veigelsberg Hugo (Ignotus), Deutsch-Hatvani Lajos, Fleischmann-Fenyő Miksa, Goldmann-Gellért Oszkár, Schön-Szép Ernő, Neumann-Molnár Ferenc regényei, elbeszélései szellemükben sem magyarok. Ugyanez vonatkozik verseikre is. Kiss József írta az első magyar nyelvű kommunista verset, a "Knyáz Potemkin"-t. Párizsi bordélyházak hangulatát idéző verseket írt Szilágyi Géza. Fischer-Makai Emil drámái közül megemlítendő a Vörösmartyról szóló, amelyben klasszikus költőnket "egy léha szerelmi történet keretében mint ifjú szerelmest mutatta volna be a színpadon. Vörösmarty gyermekei és rokonai azonban a darab előadását egyszerűen betiltatták." (Zoltvány Irén: Erotika az irodalomban, 146-147. old.)
A kommunizmus évtizedei alatt Appel-Aczél György határozta meg, ki mit, mikor, hol közölhet nyomtatásban. Többek között Eörsi-Schleiffer István (Sztálin-óda és pornográf "versek" írója, Heine műfordítója és követője), Konrád György, Petri György, Kornis Mihály, Nádas Péter, Szilágyi Ákos, Szabó Magda, Vámos Miklós, Kertész Ákos, Faludy-Leimdörfer György és társaik képviselték a magyarországi zsidó irodalmat. A magyar kultúra iránti ellenszenvük közismert, például Spiró György 1987-ben "Jönnek" című versében (?) így írt: "Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint, / fűzfapoéták, fűzfarajongók, jönnek a szarból..."
Nem elég azonban a zsidó írók magyarországi működését feltárnunk, mert csak akkor kapunk hű képet a zsidó irodalomnak a magyar irodalmi életre kifejtett hatásáról, ha azt is megvizsgáljuk: miként fogadták íróink, költőink, kritikusaink a zsidó írókat? Ezen oknyomozás azt mutatja, hogy a magyar irodalom klasszikusai először a XVIII. század végén vették észre a zsidóságnak szellemi, politikai életünkre tett hatását. A pálos Virág Benedek Tolnai Festetics Lászlóhoz írt költői levelében így fogalmazott 1798-ban: "...Zsidók jőnek lármázva, mekegve, / Mert a városnak bérlelt szolgái lopásért / Hajtották: nagy zaj támadt, Mózes követői / Mint a hangyaboly, úgy forrtak. Várj egy kis időig: / Többen lesznek ezek, mint Árpád magzati; ritkán / Vesznek, szüntelenül szaporodnak."
Kuthy Lajos a "Hazai rejtelmek" című regényében (1847) az alföldi ortodox zsidók uzsorakamat-szedése ellen tiltakozott. Vörösmarty szókincsgazdagságára emlékeztető regényét máig sem értékelte emiatt jelentőségéhez méltóan irodalomtörténetünk. Nagy Ignác a "Magyarok titka" c. regénytrilógiájában (1846) a magyar jellemet állította szembe a "bevándorolt idegenek" legfőbbikével, a zsidókéval.
Bartha Miklós "Kazár földön" című, szociográfiai tanulmánya (1901) nem "regényköltészet": a máramarosi, Galíciából és Oroszországból a pogromok elől menekülő zsidóság - a "kazárság" - valóságos életét tárta olvasói elé. Közgondolkodásunkra és irodalmunkra főleg az első világháború végén volt jelentős hatással. Szabó Dezső "Az elsodort falu" c. sorsregényében (1919) a neológoknak az ortodoxoknál sokkal veszélyesebb - mert rejtettebb - magatartását vette górcső alá. A századforduló Budapestjének Marxon felnevelkedett szociológusainak, a Jászi-Jakubovics Oszkár vezette "intellektuelek" szellemiségét Harsányi Kálmán "Kristálynézők" és Ritoók Emma "A szellem kalandorai" c. regénye fedte fel.
A két világháború között a nemzeti öneszmélésre szoruló magyarság írástudói olykor visszanyúltak a múltba: Szépvízi Balás Béla "Kánaán pusztulása" c. regénye a tiszaeszlári bűnper történetét ókori keretbe ágyazva beszélte el. Felpétzi Győri Jenő 1941-ben a zsidók Sopronból 1526-ban történt kiűzését örökítette meg. (?A soproni zsidókapu?). Líránkban Erdélyi József és Sértő Kálmán adott hangot azoknak, akik velük együtt felismerték: az emancipáció, az asszimiláció kudarcot vallott, és a magyarság "kisebbséggé" lett saját földjén.
A második világháború idején jelent meg folytatásokban a Rajniss Ferenc szerkesztette -Magyar Futár? hasábjain Dövényi Nagy Lajos (könyv alakban mindmáig kiadatlan) korregénye, a "Tarnopolból indult el". Realizmusa egyedülálló a magyar irodalom történetében: Jókai regényszövésével szemben szociológiai pontossággal rajzolta meg a zsidók útját Galíciától Magyarországig. Senki sem ábrázolta Dövényinél alaposabban az ortodoxok és neológok küzdelmét. Központi regényalakja, a tarnopoli jeshivák légkörében felnőtt Brandstein Juda 1911-ben átlépte a történelmi Magyarország határát. Munkácstól Budapestig hosszú utat tett meg, anélkül, hogy megszerette volna a magyar népet. Amikor az író Brandstein Juda útjának állomásait rögzítette, Istóczy látomását igazolta: az asszimiláció élettani és szociológiai képtelenség, s a neológ zsidók veszélyesebbek a magyarságtól látványosan elkülönülő ortodoxoknál. (Brandstein Juda élettörténetének valódiságát egyébként mi sem bizonyítja jobban, mint a statisztika: 1909 és 1913 között csalárd bukás miatt elítélt 240 személy közül 150 volt a zsidó.)
1945-öt követően nem történt irodalmi kísérlet a magyar-zsidó viszony művészi igényű feltárására: a hazai zsidóság 1945 utáni hatalomgyakorlási módszerei máig megíratlanok. Ezért mindmáig Dövényi Nagy Lajos regényét tekinthetjük - Kuthy Lajos, Szabó Dezső és követőik alkotásai mellett - a sorsprobléma leghitelesebb művészi feldolgozásának. Iroda-lomtörténetünk egyes régebbi képviselői viszont részletesen feltárták irodalmunk antijudaizmusát. Közülük tudományos alaposságával és árnyaltságával kiválik Farkas Gyula tanulmánya (?Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914?, 1938), Horváth János értekezése (?Aranytól Adyig?, 1921), Várkonyi Nándor irodalomtörténete és Pintér Jenő bibliográfiai sorozata, Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály összefoglalása (?A zsidókérdés magyarországi irodalma?, 15-77. old.), valamint Bartha József és Zoltvány Irén részlettanulmányai.
5. Sajtó
A XIX. század második felében vált Európában a sajtó a közvélemény formálásának legeredményesebb eszközévé: a kapitalista cégek irányítói, a szabadversenyt hirdető bankok támogatói és fenntartói a nemzetközi judeokrácia képviselői voltak.
Hazánkban a judeokrácia sajtóhatalma nem maradt el a világátlagtól 1914-ben Magyarországon a legnagyobb példányszámban a zsidó lapok jelentek meg: százalékarányuk elérte a 95-96 %-ot. A "numerus clausus" sem változtatott döntően ezen az állapoton. 1937-ben a megcsonkított hazánkban megjelent 37 szépirodalmi lap közül 21-nek volt zsidó főszerkesztője, 136 tudományos folyóirat közül 102-t lehetett zsidó befolyásoltságúnak tekinteni. Ugyanekkor 39 könyvkiadóból alig 10 bizonyult kereszténynek, és a 409 könyvkereskedő 90 %-a volt zsidó, azaz 366.
6. Pénzügy és kereskedelem
A judeokrácia a XX. század elején a pénzügyi életet is uralta. Lászlófalvi Béla az alábbi adatot közölte az "Alkotmány" 1908. december 29-i számában: "A hazai pénzintézetekben zsidók tulajdonát képező tőke 1904-ben volt 240.225.000 korona, nemzetiségi tőke 25.062.000 korona, keresztény magyar tőke 214.129.000 korona?, tehát "az alig egymilliónyi zsidónak többje volt, mint a tizenkétmilliónyi kereszténynek."
1910-ben - állapította meg Kovács Alajos statisztikus - a népesség 5 %-át alkotó zsidóság az ipari intézmények 1 %-át, a kereskedelmi cégek 51,8 %-át mondhatta magáénak. Ellenben a napszámosok 3,3, a házicselédek 1,6, az őstermelők 0,6, a bányászok 0,5 %-a volt zsidó. Szintén 1910-ből való adat szerint (amelyet az Országos Statisztikai Hivatal tett közzé) a 64 176 építőipari munkás közül mindössze 99 a zsidó, a 62 278 bányász közül 85, a 26 612 pék közül 423. Az is tény, hogy 1920-1930 között az iparban több mint 4000-rel, a kereskedelemben 8000-rel nőtt a zsidó tisztviselők száma.
7. Hadviselés
Nemzeti szabadságharcainkban a zsidók nem vettek részt, a huszadik századi hadügyi statisztikákban mégis szerepeltek, de nem katonákként, hanem hadiszállítási bűnözőkként. (A vitézségi érmet nem a lövészárkokban, hanem régiségpiacokon "érdemelték ki".) A magyar királyi igazságügyminiszter 1921 márciusában a Nemzetgyűlés előtt elmondta: 1018 hadiszállítási bűnügy miatt vádolt személy közül 741 a zsidó és 277 a keresztény. A 211 elítélt közül 156 a zsidó, 55 a keresztény. Kovács Alajos nem véletlenül vonta le a hivatalos jelentések alapján a következő következtetést: "Míg tehát a zsidóság a legkedvezőbb esetben 2.5 % erejéig vérzett a frontokon, itthon a hadiszállítások körüli csalásokból és visszaélésekből 73 % erejéig vette ki a részét." A második világháborúban az angol-szász-szovjet politikának a Berlin-Róma-Tokió tengely elleni politikájának judeokrata mivolta szintén nem ismeretlen.
8. Lehetséges-e az asszimiláció?
Klaus Schickert - a két világháború között a Frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet vezetője - 1937-ben könyvet adott ki a magyarországi zsidókérdésről (?Die Judenfrage in Ungarn?). Tanulmányában politika- és társadalomtörténeti, statisztikai források alapján mutatta be a XIX. század második felének ortodox-neológ harcát, Istóczy mozgalmát, a szabadelvűek és a kormányzat asszimilációt, emancipációt támogató politikáját. Álláspontját nem rejtette véka alá: nem asszimilálódott a zsidóság. Hiába tanult meg valamennyire magyarul, a nyelvi alkalmazkodás még nem fejezett ki sors- és társközösségi kapcsolatot, kulturális és politikai azonosulást a befogadó nemzettel. Istóczy Győző és Bartha Miklós nemzedéke - a történelmi magyar értelmiség - számára nem az volt a lényegi kérdés, képes-e asszimilációra a zsidóság, hanem az, hogy a neológia, a judeokrácia törekvéseinek mennyire képes ellenállni a magyarság? Ez vált Schickert szerint a XIX. században a magyar politika egyik legfontosabb kérdésévé.
A német tudós érvelése ma is figyelemreméltó: a zsidóságot befogadta a magyarság, viszont a zsidóság elzárkózott befogadóitól. E tekintetben az ortodoxok és a neológok között nem lehetett érzékelni különbséget. A faji elzárkózásnak pedig elsősorban nem gazdasági-szociológiai, hanem faji (genetikai, antropológiai, lélektani) okai voltak és vannak. Hozzá kell tennünk Schickert gondolatmenetéhez, hogy a XX. század elején nemcsak az antiszemitának kikiáltott Houston Steward Chamberlain vette ezt észre, hanem az antiszemitizmussal nem illethető Werner Sombart és Fejér Lajos is. (Sombart az ipari kapitalizmus és a zsidó világnézet közös vonásának a materializmust tartotta, hasonlóan Fejér Lajoshoz, aki a zsidóság faji zárkózottságát a Talmudból és a Sulchan Aruchból eredeztette.)
* * *
Aki a magyarság és a zsidóság viszonyát a történelmi források és a keresztény világnézet fényében értékeli, az előadottakból nem vonhat le más következtetést, mint azt, hogy a magyarságnak ma is nemzeti öntudatra és keresztény hitre van szüksége. Ez a pozitív ellenszere a judeokráciának. A magyar politikai gondolkodás klasszikusainak antiszemitizmusa (illetve antijudaizmusa) nemzeti önvédelem, nem pedig fajgyűlölet. Nevezzék bár a judeokraták az ötven éves szellemirtás ellenére még ma is magyarnak maradókat "fajgyűlölőknek", jusson eszébe minden magyarnak a népét már másfél évszázaddal ezelőtt is a zsidóságtól féltő Széchenyi vallomása: "Mindenek előtt áll előttem a hűség a fajtámhoz!"
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Általános |
|
|
|
Címkék: szociológusainak, antiszemitizmust, pénzintézetekben, regényszövésével, szabadkőművesség, foganatosítására, polgárosodásáról, visszatelepedtek, elutasítottságát, legeredményesebb, élettörténetének, szabadságharcban, szellemtörténeti, antiszemitizmusa, hatalomirányítók, banktisztviselők, törvényhatóságok, fantomkérdésként, össznépességének, megkérdőjelezték, tevékenységeinek, rendszerváltozás, egyháztörténeti, statisztikákban, régiségpiacokon, megakadályozása, százalékarányuk, országgyűlésben, különítményesei, rendelkezéseket, enciklopédisták, klasszikusainak, zsidónélküliség, megünneplésekor, bányavárosokban, kormányzótanács, angol nemzet, zsidó fajt, palack tintát, nagy tóba, nagy angol, zsidó elvegyülhet, magyar levesbe, zsidókérdés létezését, zsidóság Szent, zsidó lelkiség, zsidóság Magyarországon, középkorban azonban, zsidók létezésére, szabolcsi zsinaton, akkori Európában, országgyűlések állandó, Tompó László, Gróf Széchenyi István, Magyar Országgyűlés Felsőházában, Szent Istvántól, Magyarországon Szent Istvántól, Szent László, Könyves Kálmán, Viszont Anjou Nagy Lajos, Hunyadi Mátyás, Szent Ágoston-i, Civitas Dei, Szent István, Kossuth Lajos, Magyar Szent Korona, Batthyány Lajos, Sulchan Aruch, Marschalkó Lajos, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Pesti Hírlap, Habsburg Birodalom, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán, Vezérük Istóczy Győző, Magyar Antiszemita Pártot, Magyar Antiszemita Párt, Zimándy Ignác, Sulchan Aruchból, Asbóth János, Egan Ede, Darányi Ignác, Bosnyák Zoltán, Vázsonyi-Weiszfeld Vilmos, Károlyi Mihály, Kohn-Kun Bélának, Kohn-Kun Béla, Pogány-Schwartz József, Erdélyi-Erlich Mór, Rákosi-Roth Mátyás, Varga-Weiszfeld Jenő, Landler Jenő, Kunfi-Kunstätter Zsigmond, Böhm Vilmos, Szamuely-Samuel Tibor, Kalmár-Kohn Henrik, Lukács-Löwinger György, Ágoston-Augenstein Péter, Rabinovics József, Szántó-Schreiber Béla, Hevesi-Honig Gyula, Garbai Sándort, Feldmár Marcell, Beck József, Keller József, Korvin-Klein Ottó, Dormán Árpád, Ellenbaum Ignác, Kohn Ignác, Danczinger Ernő, Ellenbaum Náthán, Lázár Henrik, Bienenstock Ármin, Greiner Ferenc, Tormay Cecile, Rosenfeld-Rákosi Mátyásra, Singer-Gerő Ernőre, Weinberger-Vas Zoltánra, Auspitz Bejaminra, Péter Gáborra, Wolff Izraelre, Farkas Mihályra, Kahána Mózesre, Révai Józsefre, Appel-Aczél Györgyre, Csermanek-Kádár János, Csurka István1992-ben, Krakauer Salamon, Tudományos Gyűjtemény, Toldy Ferenc, Bloch Móricz, Bárczi Géza, Szerb Antal, Kiss József, Weisz Mór, Szomori Dezső, Bródy Sándor, Veigelsberg Hugo, Deutsch-Hatvani Lajos, Fleischmann-Fenyő Miksa, Goldmann-Gellért Oszkár, Schön-Szép Ernő, Neumann-Molnár Ferenc, Knyáz Potemkin, Szilágyi Géza, Fischer-Makai Emil, Zoltvány Irén, Appel-Aczél György, Eörsi-Schleiffer István, Konrád György, Petri György, Kornis Mihály, Nádas Péter, Szilágyi Ákos, Szabó Magda, Vámos Miklós, Kertész Ákos, Faludy-Leimdörfer György, Spiró György, Virág Benedek Tolnai Festetics Lászlóhoz, Kuthy Lajos, Nagy Ignác, Bartha Miklós, Szabó Dezső, Budapestjének Marxon, Jászi-Jakubovics Oszkár, Harsányi Kálmán, Ritoók Emma, Szépvízi Balás Béla, Felpétzi Győri Jenő, Líránkban Erdélyi József, Sértő Kálmán, Rajniss Ferenc, Dövényi Nagy Lajos, Galíciától Magyarországig, Brandstein Juda, Munkácstól Budapestig, Farkas Gyula, Horváth János, Aranytól Adyig, Várkonyi Nándor, Pintér Jenő, Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, Bartha József, Lászlófalvi Béla, Kovács Alajos, Országos Statisztikai Hivatal, Klaus Schickert, Frankfurti Zsidókérdést Kutató Intézet, Istóczy Győző, Houston Steward Chamberlain, Werner Sombart, Fejér Lajos, Fejér Lajoshoz,
|
|
|
|
|
|
| angol nemzet, zsidó fajt, palack tintát, nagy tóba, nagy angol, zsidó elvegyülhet, magyar levesbe, zsidókérdés létezését, zsidóság Szent, zsidó lelkiség, zsidóság Magyarországon, középkorban azonban, zsidók létezésére, szabolcsi zsinaton, akkori Európában, országgyűlések állandó, királyi jövedelmek, nemesség kérte, zsidók pénzügyi, rendelkezések betartatására, zsinati kánon, arasznyi sárga, 1351-ben hozott, nemesi vagyon, magyarságtól elkülönülten, szabad királyi-, középkor évszázadai, magyar törvények, magyar birodalmi, magyar kultúra, magyar zsidóság, török elleni, tizenöt éves, 1789-es francia, jakobinus diktatúra, természetes erkölcsi, krisztusi hitet, kontinensen száz, növekedés mértéke, magyar statisztikai, tizennyolcadik századvég, akadémiai mozgalom, 1848-as pesti, magyar politikai, pesti utcák, törvényhatóságok zsidókat, judeokrácia megteremtése, magyarság egymáshoz, 1840-es évektől, ortodox zsidók, neológ zsidók, magyar nyelvet, neológok szenvedélyesen, előbbiek sokallták, magyar nyelv, ortodoxok politikai, valóságban azonban, befogadó nemzet, látszólag szembenálló, neológ zsidóság, zsidóság politikai, judeokrácia magyarországi, kiegyezéstől 1919-ig, harmadik 1919-től, első korszak, ortodox-neológ harc, asszimiláció meghirdetése, törvényhozás területén, ortodox elem, magyar társadalomból, ortodoxok elutasítottságát, neológok azáltal, második korszak, emancipációs törvény, ortodoxok fokozatosan, neológok országgyűlési, neológok lélekszáma, judeokrácia legerősebb, harmadik korszak, magyarságnak 1918-1919, judeokráciának főleg, piaci élet, hírközlés minden, 1930-as nép-számlálás, neológok váltak, zsidók valódi, ortodoxokat foltként, faji beolvadás, negyedik korszak, zsidóság 1945, korábban egyedül, bolsevizmus álarcát, kommunizmus zsidó, bolsevizmus alaptételeinek, kiegyezés utáni, judeokrácia létezésének, judeokrácia létének, judeokrácia vált, zsidóság számarányának, statisztikai adatok, neológokra milyen, , ,
|
|
|
|
|
2024. április
| | Hét | Ked | Sze | Csü | Pén | Szo | Vas | |
| 1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | |
| 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 | 14 | |
| 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 | 21 | |
| 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 | 28 | |
| 29 | 30 | |
| |
|
|
| ma: |
0 db bejegyzés |
| e hónap: |
0 db bejegyzés |
| e év: |
0 db bejegyzés |
| Összes: |
64003 db bejegyzés |
|
|
|
| |
- Ma: 4939
- e Hét: 19169
- e Hónap: 30280
- e Év: 183776
|
|
|
Offline
